Tényleg lehet jazzkoncertet szervezni a világ túlsó végéről, útközben, élő kakasok társaságában? Miért magányos egy kommunikációs szakember, aki egész nap más emberekkel van kapcsolatban? Hogyan lehet feldolgozni a kiégés kihívásait?
Keleti Kristóffal, a Budapest Jazz Club kommunikációs vezetőjével a fenti és még rengeteg izgalmas kérdésről beszélgettünk.
Temesvári Orsolya interjúja.
01
Merre vezetett a karriered? Milyen körülmények között kerültél a kultúra és a zene világába?
Elég későn érő típus vagyok. A húszas éveim végén kezdtem el igazán felépíteni a karrierem. Már akkor is mindennél jobban érdekelt a zene és a kultúra.
Huszonévesen elvégeztem egy hangmérnöki képzést, mert nagyon izgatott a zeneszerzés, a zeneszerkesztés, a stúdiózás, aminek most is nagy hasznát veszem. 26-27 évesen kezdtem andragógiát tanulni, a kulturális menedzsment irány vonzott.
Dolgoztam korábban egy nagy, hangszerekkel és egyéb zenei eszközökkel foglalkozó cégnél, mint sales és marketing szakember, amiben a kultúra még nem jelent meg, a zene viszont már igen.
2008 óta dolgozunk együtt a Budapest Jazz Clubbal (BJC), gyakorlatilag csak az első fél évben, az indulásnál nem voltam jelen. Azóta is töretlen lelkesedéssel, megszakítás nélkül dolgozom a BJC csapatával. A hivatalos titulusom kommunikációs vezető, de rengeteg egyéb területen is támogatom a munkát.
02
Mik ezek a területek?
Nagyon fontosak a szervezési feladatok. Egy nagyobb intézménynél, mint például a MüPa, a szervezési feladatok és a kommunikáció, a marketing teljesen különválnak, nálunk ez nincs így.
A BJC-nek két tulajdonosa van, Susszer Zoltán, a stratéga és Bóna László, az igazgató és fő programszervező. László rakja össze a program 85 százalékát, a maradék marad nekem, de azért ezt a valóságban úgy kell elképzelni, hogy az egészet együtt csináljuk. A részletes programoktól kezdve a jegyárakon át mindent együtt beszélünk meg.
Egyetlen programsorozat van nálam a kezdetektől, a Világsztárok. Ebben a sorozatban, ahol már több, mint 70 koncertet szerveztünk, tényleg a legnagyobb alkotók lépnek fel a Budapest Jazz Club színpadán. De ennek a részleteit is megbeszéljük együtt.
Amikor bekerültem a csapatba, még nagyon kevesen voltunk, nem volt külön pénzügyes kolléga és a különféle pályázatoknak, szervezési feladatoknak sem volt külön felelőse. Van olyan emlékem kb. 12 évvel ezelőttről, hogy 23.59-kor kapok egy pecsétet a Fogarasi úti Tescóban a postán, hogy feladtam egy éppen határidős pályázatot. Szóval tényleg nagyon sokszínű feladataim vannak (nevet).
03
Szerettelek volna a kiégésről, illetve a munka és magánélet egyensúlyáról is kérdezni, de olyan sokszínűnek látom a munkád, hogy elbizonytalanodtam. Esetedben értelmezhető a kiégés veszélye?
Abszolút értelmezhető, sőt, a munka és a magánélet egyensúlya elképesztően fontos egy olyan állandó készenléttel járó munkában, mint az enyém.
Engem is elért a kiégés kihívása, talán most már mondhatom, hogy túl is vagyok rajta. Természetesen a kiégéshez még egy életközepi válság és magánéleti problémák is társultak.
Hosszú út volt ez, sokáig tartott, mire kijöttem belőle, mert bár akármennyire is élvezem a munkám, ha nem vigyázok, könnyen maga alá temet a rengeteg, sokszor nagyon sokféle feladat.
Azóta rájöttem, hogy kiégésnél a legrosszabb stratégia a halogatás, ami csak olaj a tűzre. Ebben nagyon meg lehet csavarodni, könnyen elvész a lendület.
04
Jól érzem, hogy éppen emiatt vagy jelen a KUBIK bérlői között? Milyen szerepe volt egy közösségi irodának abban, hogy ki tudj keveredni a kiégés őrületéből?
Igen, abszolút ez a téma vitt a közösségi irodai munka irányába.
A BJC előtti időkben egy nagy cégnél dolgoztam, a 2000-es évek közepén. Már akkor lehetett látni azt a tendenciát, hogy emberek kávézókban ülnek a laptopjuk előtt és dolgoznak. Akkor még nem merült fel bennem, mennyire magányos ez a munka, én is szerettem volna így dolgozni. Erről majd még mesélek.
Az a helyzet, hogy párhuzamosan rengeteg emberrel, például partnerekkel, zenészekkel vagy a média szereplőivel tartom a kapcsolatot különböző felületeken, tehát gyakorlatilag folyamatos kommunikációban vagyok. Ennek ellenére ez egy nagyon magányos dolog, különösen akkor, ha kollégáid is otthonról dolgoznak, te pedig egyedül ülsz valahol.
Ez így ment egészen 2023 februárjáig, amikor besétáltam a KUBIK-ba és megkérdeztem, lehet-e itt helyem. Nagyon sokat ad nekem a légkör, az emberek jelenléte. Ezt receptre írnám fel mindenkinek, azoknak is, akik introvertáltként úgy gondolják, jól elvannak egyedül.
05
Mennyire engedi a munkád azt, hogy legyen valós munkaidőd? Hogyan menedzseled az állandó jelenlét kényszerét?
Ez is egy kulcsmotívum ebben az életmódban. Én ezt egy adok-kapok viszonynak fogom fel. Amit én kapok, hogy kötetlen a munkaidőm, nem kell időre bemennem. S bár írásban riportálok a főnökeimnek, nem az a lényeg, hogy mennyi időt dolgoztam, hanem hogy milyen minőségben végzem el a feladatokat. Érezzük egymáson a tulajdonosi szemléletet, mindenki egy kicsit magáénak érzi a clubot és a munkát.
Cserébe folyamatosan elérhetőnek kell lennem, tehát valóban rámír a vasárnapi ebéd közben a zenész, aki vasárnap este játszik, ha szüksége van valamire. Ilyenkor muszáj válaszolni, ez van. De ezt vállaltuk. Persze volt ebből régen sokféle nehézség, ma már ezt jobban keretezzük.
Volt olyan horvátországi nyaralásom, amikor nagyon utáltam azt a helyzetet, hogy miért kell nekem egy zenésszel diskurálnom térdig a tengerben állva, de volt olyan is, hogy két hónapot voltam Ázsiában és közben dolgoztam. Ez egy hatalmas engedmény volt.
Megjegyzem, hogy Malajziában, Thaiföldön nagyon klassz az internetes lefedettség, megtörtént olyan, hogy érdemben tudtam egy koncertről egyeztetni útközben, egy nyolc személyes kisbuszban, miközben mellettem élő kakasok utaztak. Ez 15-20 éve elképzelhetetlen volt.
06
Miből tudsz meríteni a hétköznapokban? Mi ad lendületet?
A jazz ma már szubkultúra, egy viszonylag szűk világ, mert a populáris kultúra termékeihez képest alacsony az elérése, annak ellenére, hogy magas értéket, magas minőséget képvisel.
Mindig nagyon vágytam arra, hogy olyan munkám legyen, ahol ismernek és én is ismerek mindenkit. Jó érzés tudni, hogy ebben a világban megvalósul, amit szerettem volna. Gyakorlatilag az összes jazz zenészt ismerem, hiszen nem is tudom nem ismerni őket, mert mindannyiunkkal dolgozunk együtt.
Ez egy olyan közösség, ahol mindannyian teszünk azért, amit szeretünk, ami fontos nekünk, jó érzés ide tartozni.
07
Mi volt a legnagyobb kihívás az eddigi utadon, ami nagyon mélyre lökött, de tanultál belőle?
Ez egy olyan folyamat volt, ami nem is olyan régen ért véget.
2007 decemberében derült ki, hogy alkalmazni fognak a Budapest Jazz Clubban. Egyébként én voltam az első alkalmazott, ha a vendéglátós kollégákat nem számítjuk ide.
Emlékszem, örömömben ugráltam a lakásban, mert láttam magam előtt, hogy én is egy laptop előtt ülő, kávéházi arc leszek, ami mindig is akartam lenni. Úgy gondoltam, megszűnnek a kötöttségek, olyan dologgal foglalkozhatok, amit igazán szeretek: zenével és kultúrával.
Persze ez később árnyalódott, néhány évvel később már nagyon magányos voltam, nehéz volt egyedül ülni mindig egy kávézóban. Szóval az egyik nagy kihívás a karrieremben a magánnyal, az állandó készültségi állapottal való megküzdés volt.
08
Mi volt még?
Régebben egy eszméletlenül erős megfelelési kényszerem volt, miszerint én nem hibázhatok, mert ha mégis megteszem, végzetes következményei is lehetnek. Ezt a gondolatot nagyon nehezen tudtam elengedni, annyira mániákus módon figyeltem mindenre.
Ez azért vicces, mert ha léteznek jófej főnökök, akkor az enyémek nagyon is azok. Mára ezt szerencsére normálisan kezelem, annyira keményen és annyira puhán, amennyire ideális. Beállt az egyensúly.
09
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Most éppen másodéves vagyok kulturális mediáció mesterszakon, illetve az Integrál Akadémiát is végzem, ami egy spirituális pszichológiai képzés. Igyekszem minél jobban odatenni magam, még akkor is, ha sok időt elvesznek ezek a képzések.
Érdekes, mert ha azt kérdeznéd, hol látom magam néhány év múlva, akkor azt mondanám, hogy pontosan ugyanitt szeretnék dolgozni, a Budapest Jazz Club szárnyai alatt, ahol épp egy nagyszerű időszakot élek, ami a szakmai pályám csúcsa, ahol minden korábbi tapasztalatomat mozgósítani tudom.
Én nagyon szeretem a kihívásokat, a 2020-as járványhelyzetet is pozitívan éltem meg, mert bár sok nehézségbe ütköztünk, rengeteg újdonságot is be tudtunk vezetni. Szerencsés vagyok, mert a munkám tele van ilyen helyzetekkel, alig várom, mit hoznak a következő hónapok.
Köszönöm a beszélgetést!
A fotókat készítette: Magyar Kitti
